Ma lenne 50 az örök 19-es

Kimondani is furcsa. Hiszen az emlékeinkben ő nem öregszik: megmarad a vezérnek, a klubhűség csendes, de megingathatatlan mintaképének. Akit mindenki csak „Kiscsicsónak” hívott, és aki a magyar jégkorong legnagyobbjai közé emelkedett.

A neve ma már messze több, mint egy sportlegenda emléke: egy fogalom, egy mérce. És persze ott van az a szám: a 19-es. A mez, amely az ő nevével forrott össze, és ami mára a hűség, az alázat és a rendíthetetlen küzdeni akarás jelképévé vált. Ez a szám ott áll az immáron róla elnevezett Raktár utcai jégcsarnok bejáratánál, ott lüktet az akadémia nevében, és ott dobog ezrek szívében a lelátón. Egy láthatatlan kötelék, ami összeköt múltat és jelent, játékosokat és szurkolókat, egykori csapattársakat és azokat a gyerekeket, akik ma először lépnek jégre.

A statisztikák persze önmagukért beszélnek. Kilenc magyar bajnoki arany, 187 válogatottság, megszámlálhatatlan gól és assziszt. De Gábor igazi örökségét nem a számok őrzik. Sokkal inkább az a csendes, de kikezdhetetlen tartás, ami belőle áradt. Nem volt harsány vezér, mégis mindenki követte. Nem szavakkal, hanem a tetteivel mutatott példát. Ahogy a csapattársaihoz, az ellenfélhez vagy a legkisebb szurkolóhoz viszonyult, abból áradt a tisztelet és a mély emberség. Ő volt az a játékos, aki a válogatott diadalmenetének is a szíve-lelke volt, aki számára a címeres mez viselése nem kiváltság, hanem a legnagyobb felelősség volt. Csendes alázattal küzdött a jégen, és ez a hozzáállás tette őt halhatatlanná a magyar sport történetében. 

Aztán jött 2009 tavasza, és a hír, ami egy pillanatra elnémította az országot. De a csend, amit Gábor távozása hagyott, nem maradt üres. Betölti az emléke és a szellemisége, ami ma is velünk él. Ott van a gyerekek korongérintésében, a kezdő bedobás előtti feszültségben, a belülről jövő, őszinte gólörömökben és minden olyan pillanatban, amikor egy csapat a végsőkig küzd egymásért. És ott van bennünk, akik próbáljuk méltón továbbvinni azt, amit tőle kaptunk.

Ma, az ötvenedik születésnapján, ezért nem a hiányára emlékezünk elsősorban, hanem mindarra, amit itt hagyott nekünk. A tartásra, az alázatra, a hűségre. A mi feladatunk pedig nem más, mint méltónak lenni ehhez az örökséghez – a jégen és azon kívül is. Így ünnepeljük őt ma, és így őrizzük emlékét mindörökké.