Kulisszajárás Szélig Viktorral

Uborkaszezon a lelátón, csúcsidőszak az irodában

Az elit világbajnokság küzdelmei mellett, ahol nem mellesleg eldőlt, hogy Ausztria és Franciaország kerül vissza a második vonalba, gőzerővel zajlik a munka a klubcsapatok háza táján is. A szezon befejezése óta eltelt már több, mint egy hónapban a Fehérvár AV19-nél is égtek a vonalak, a nur-szultáni világbajnokság előtt, alatt és után pedig egyre jobban formálódni látszott az a keret, akiket a szurkolók a 2019/2020-as szezonban láthatnak az Ifj. Ocskay Gábor Jégcsarnokban. De vajon mikor „nyit a piac”, mikor kezdődik a kiválasztás a következő szezonra?

Nevezhetjük kirakósnak, koktélnak, a fogaskerekek megfelelő mozgásának, a megfelelő láncszemek megtalálásának, és még számos néven illethetjük azt, hogy mi az az optimális elegy, ami a következő szezonban sikert predesztinál egy csapatnál. Ha már itt tartunk: fontos vajon, hogy hány NHL-meccs tapasztalata van a játékosnak (érdekesség, hogy a Fehérvár AV19 kötelékében először a 2007/2008-as szezonban szerepelt az észak-amerikai topligában is megfordult játékos, rögtön kettő, Chris Allen és David Gosselin), vagy inkább az számít, hogy milyen ajánlásokkal érkezik?

Amerikából jöttem, mesterségem címere..., avagy számít-e a származás?

Gyors legyen? Technikás? Gólérzékeny? Mi számít?

Az internetet böngészve, az észak-amerikai topligás játékosok történeteit és interjúkat olvasva nem feltétlenül rajzolódik ki a nagybetűs játékos képe, legyen szó hátvédről, csatárról vagy kapusról. Azt mondják, hogy a sikerhez 10 százalék tehetség és 90 százalék kemény munka kell, de ez vajon a játékosoknál is így van? Kevin Durant, az NBA-ben szereplő kosárlabdázó azt mondta egyszer, hogy a kemény munka legyőzi a tehetséget akkor, ha a tehetség nem dolgozik elég kitartóan. Nem véletlenül születnek ebben a témában folyóiratcikkek, kiadványok, vagy akár könyvek is, hiszen minden sportvezető számára komoly kihívást jelent minden évben megtalálni azokat az ideális jelölteket, akik a csapatot sikerre vihetik. De hogy is zajlik ez a folyamat a gyakorlatban?

A menedzsmentnek ideális jelölt erre a szerepre az, aki keményen dolgozik a nyáron azért, hogy a lehető legjobb formában kezdje a szezont, emellett legyen türelmes, de amikor megkapja a lehetőséget, akkor álljon készen arra, hogy megharcoljon a pozícióért. Ahol jelenleg a játékosoknak lemaradásuk van, az mindhárom kategória. Természetesen ők sincsenek egyszerű helyzetben, 20-21 évesen csöppennek bele ebbe, de láttunk példát arra, hogy egy játékos képes volt ezt a szintet meglépni. Az első nagy szelektálás a magyar és a nemzetközi bajnokság között van, fejlettebb hokikultúrákban ez már 16 évesen megkezdődik, a profi karriert pedig azok kezdik el, akik több ilyen rostán átmentek. Azt mondják, ha egy juniorkorú csapatból egy játékosból profi jégkorongozó lesz, már jó munkát végeztek, de azt sem szabad elfelejteni, hogy ők már több szűrőn átmennek, mielőtt mondjuk a draftra kerülnek. Ehhez fontos a mi szempontunkból, hogy milyen a magyar bajnokság lebonyolítása, milyen a versenyrendszer, hiszen jelenleg nincs annyi minőségi játékos, hogy verseny legyen a bekerülésért. A sok csapat egyfajta vákuumhatást eredményezett, juniorkorú játékosok szerepelnek a felnőttek között, az U18-asok az U20-asok mezőnyében, akár komplett csapatok, hiszen nincsen megfelelő számú sportoló a korosztályokban.

"Az ideális az lenne, ha a valóban jó játékosok versenyben lennének kiválasztva a feljebb kerüléskor."

Persze nem lehet mindenkiből topjégkorongozó, de szükség van arra, hogy legyen egy fajta szűrő már az alsóbb korosztályokban is. Ha egy játékos nem kerül be rögtön az EBEL-be és – akár magasabb fizetésért - máshova igazol, előfordulhat, hogy amiatt, hogy ilyen fiatalon már felnőtt bajnokságban játszanak, profinak érzik magukat, nem dolgoznak annyit, holott korántsem hozták ki magukból a maximumot, nem adtak maguknak elég időt a fejlődésre. Ez nem csak a játékos, hanem az egész rendszer hibája. Jelenleg ott tartunk, hogy nem tudjuk, melyik ujjunkba harapjunk. Természetesen a szponzorok és szurkolók eredményt várnak tőlünk, emellett legyenek minőségi légiósok és magyar válogatott játékosok, ráadásul a fiatalok beépítése is elvárás. A legnagyobb kihívás előttünk az, hogy az összes kritériumnak megfeleljünk, de nem mindnek egyszerre és nem ugyanolyan arányban. Fontos számunkra az összes cél, de a legfontosabbat, amiért minden sportoló küzd, a jó eredmény, ezt sem szeretnénk elengedni. A végén mindenki egyet akar: a csapatot győzni látni. Ha egyszerre csak fiatalokkal vágunk neki a bajnokságnak, az eredményt kell elengednünk, ezért fontos a fokozatosság és az, hogy a fent említett tényezőket megfelelő arányban vegyítsük. Az EBEL-ben csökken a légiósok száma, ez esetleg azt is magával hozza majd, hogy minőségibb külföldiek érkeznek hozzánk, de a legfontosabb nekünk az, hogy legyen egy olyan magyar mag, ami köré lehet építkezni.
 

Egy pont ide, egy pont oda

 
Míg más ligákban a légiósok számát korlátozzák, az Erste Bank Eishockey Ligában egy, a játékosok pontértékét meghatározó modellt alkalmaznak (erről egyébként IDE KATTINTVA látható videós magyarázat). Ez alapján minden sportolónak van egy meghatározott pontértéke, egy szezonban pedig maximum 60 pont értékű játékos lehet a keretben. A következő évadtól ebből maximum 44 pont tartozhat légióshoz, azaz 11 külföldi jégkorongozó (20 év feletti légiós) szerepelhet egy adott csapatban, ezt a számot pedig 5 éven belül 9-re csökkentik majd. A Fehérvár AV19-ben az eliteprospects.com adatai alapján az elmúlt öt évben nőtt drasztikusan a légiósok száma, ezzel együtt viszont megmaradt a hazai játékosok létszáma is, a 25 év alatti játékosok mennyisége (akik az EBEL-ben nulla pontosnak számítanak) pedig szinte állandó.
 

Adódik a kérdés, hogy mi a helyzet azokkal az osztrák csapatokkal, akik egy-egy találkozón, vagy akár szezonon belül ennél nagyobb számú külföldit vonultatnak fel és mi lehet a jövőbeni korlátozás hatása a bajnokság és a csapatok színvonalára?

Valóban előfordulhat az, hogy látszólag több légiós van, ugyanakkor fontos információ, hogy a 20 év alatti idegenlégiósok pontszáma kettő – ilyen játékosokra azonban elég kevés esély van a ligában. A 60 pont mindenkinek ugyanannyi, nincs más opció. A külföldiek mind négypontosak, a többiek pontszámának kiszámításánál pedig nagy öröm számunkra az, hogy nyilvánosságra hozták a pontszámítás menetét, mert így látható, hogy nem egy sötét pincében mesterkednek akkor, amikor kiszámolják, egy-egy csapat hogy fér bele a 60 pontba. Amikor egy csapatban egy szezonban több légiós van, mint a ponthatár, ott az egyesület a csere lehetőségével él. Korábban a szezon kezdetekor volt egy „tryout” időszak, ekkor még korlátlanul lehetett légiósokat használni, de a végső listába már csak a megfelelő létszámú idegenlégiós kerülhetett be. Ezt a rendszert pár éve eltörölték. Egy csapatnak öt lehetősége van cserélni jelenleg, ezen belül külön szabályozás vonatkozik arra, hogy sérülés esetén hogy lehet cserélni. Korábban a válogatott játékosok kétharmada itt szerepelt, őket kellett kiegészíteni, megerősíteni külföldiekkel, de ez ma már nincs így.

"Továbbra sem preferáljuk a légiósokat a magyarokkal szemben és boldogok lennénk, ha csak magyar játékosokból össze lehetne állítani egy teljes EBEL-csapatot, de sajnos jelenleg attól messze vagyunk."

Most egy lassú átmenetben vagyunk a légiósszám változása miatt, de egyvalami nem változik: hazai (tehát magyar vagy osztrák) jégkorongozó sosem lehet annyi pontos, mint egy külföldi éppen azért, hogy előbbiek élvezzenek előnyt a légiósokkal szemben. Ahogy a számok is mutatják, az elmúlt években nőtt a légiósok száma Fehérváron, de ez a magyar jégkorongban végbement változások miatt is alakult így.
 

Az a bizonyos pénztárca...

Sok hasonlat született már az évek során arra vonatkozóan, hogy a magyar EBEL-együttes milyen színvonalú, képességű, korú, tapasztalt játékosokat alkalmazhat. Válogattunk az alsó polcról, ittunk drágább vagy olcsóbb bort, vagy volt olyan, amikor a drága autók között középkategóriás járművekkel versenyeztünk. A játékosok mellett azonban ott van a háttérben a receptet első osztályú, fogyasztható étellé gyúró edző, akinek személye sokat nyomhat a latba akkor, amikor egy, a szurkolók számára elérhetetlennek tűnő játékos igazolásáról van szó. Hannu Järvenpää 1995-ig tartó játékos-pályafutása során három évig volt ott az NHL-ben, öt világbajnokságon és egy olimpián képviselte hazáját, 2007 óta pedig a finn jégkorong halhatatlanjai között tartják számon. De vajon az edzőként is komoly pedigrével rendelkező szakvezető fémjelezte csapat miért lehet vonzó a pontgyáros támadók és a betonhátvédek számára?

Természetesen nagyon fontos, hogy kik vannak az edzői stábban, hiszen a játékosok főleg velük fognak dolgozni. Jó dolog az, ha az edző is aktívan részt vesz az igazolási folyamatban, ő is beszélget a játékosokkal, elmondja a szakmai elképzeléseit és elvárásait. Egy sportolónak ugyanolyan fontos az edző személyisége, mint más tényezők, mint az, hogy legyen sikerélménye, vagy az, hogy milyen körülmények közé érkezik. Főleg a családos játékosoknál számít az, hogy milyen a környezet, hol éli a jégkorongon kívüli életét. Ezen a téren az elmúlt időszakban nagyot léptünk előre, hiszen, ha egy játékos a vendégcsapat tagjaként jön, nem feltétlenül a legszebb részét látja a városnak. Ezért fontos számunkra az, hogy a korábban nálunk játszó játékosoknak jó véleménye legyen rólunk, jó hírünket vigyék a világba, mert a fizetés mellett az is fontos, hogy milyen lakásban él és hogy a csapat hogy bánik a játékossal. Ebben Balika Bence csapatvezető és a stáb összes tagja kiváló munkát végez, a játékosainknak szinte csak a hokira kell koncentrálniuk.

"A jégkorongos világ nagyon kicsi, pályafutásom befejezése után - amikor átálltam a „sötét oldalra” – lepődtem meg leginkább azon, hogy ez nemzetközi viszonylatban is igaz."

Ami a magyar játékosokat illeti, mindenkinek van egyfajta képe rólunk, legyen az pozitív vagy negatív, és az itt szerzett tapasztalatokat egymás között könnyen cserélik. A külföldieknél ez nincs, ők csak az ismerősöktől tudnak utánajárni annak, hogy mi várja itt őket.
 

Citius, Altius, Fortius

Az olimpia hármas jelszava (Gyorsabban, Magasabbra, Erősebben) jól megfogalmazza azt, amilyen célokat minden évben kitűz maga elé a Fehérvár AV19 (és nem mellesleg a ligában szereplő szinte összes együttes). Ambiciózus vagy nem, de a rájátszásba kerülés szinte minden sajtótájékoztatón, év eleji nyilatkozatban elhangzik, a játékosok pedig 54 fordulón keresztül azért küzdenek, hogy learathassák munkájuk gyümölcsét és megkezdődjön számukra az ötödik évszak, minden hokiszerető kedvence: a playoff. Egy-egy külföldi csapat honlapján böngészve kis túlzással hosszabb görgetés szükséges ahhoz, hogy a háttérben dolgozó stáb listájának végére érjünk. Magyarországon, de akár a közvetlen szomszédokat is tekintve a csapat körüli szakemberek száma meg sem közelíti a tengerentúli létszámot, akár, ha csak az edzőket tekintjük. Egy mérkőzésen biztosan több, mint 3500 szurkoló látna be szívesen a színfalak mögé, nézné meg azt, hogy mi zajlik a vezetőedző és segítői fejében egy nehezebb pillanatban, vagy éppen a szezon előtt, illetve szükséghelyzetben, szezon közben hogy zajlik egy-egy megbeszélés az edzői stáb és a csapat menedzsmentje között. Ha ez megvalósulhatna és a szimpatizánsok bekukkantanának a függöny mögé, mit látnának vajon, a Fehérvár AV19-nél milyen háttérmunka zajlik a célok elérésének érdekében?

Most a vezetőedzővel egy, míg segítőjével, Antti Karhulával kétéves szerződést kötöttünk, szintén a stáb tagja Cam MacDonald, kapusedző, Énekes Lajossal a következő szezonban pedig az utánpótlásban számolunk.

"A stábtagok maguk osztják be egymás között a feladatokat, a csapat feje azonban a vezetőedző, ő vállalja a felelősséget a szereplésért. Természetesen kikérheti a kollégái véleményét, de ő hozza meg a végső döntést."

A vezetőedző a karmester, aki az egész termékre odafigyel úgy, mint a stratégiára vagy az ellenfelekre. Antti Karhulával azért volt sikeres kettejük közös munkája, mert másodedzőként Antti oda tudott figyelni az apró részletekre – a jégkorong annyira felgyorsult az elmúlt években, hogy egy ember nem tudja részletekbe menően átlátni. Emellett ő egy fiatalabb edző, kicsit más szellemiséget is bevitt az öltözőbe és kettejük elegye sikert eredményezett. Antti ötletei alapján kicsit más típusú jégkorongot láthattunk, meglátásaival meg tudta úgy fűszerezni a csapat játékát, hogy láthatóan javult a csapat eredménye. Ezen kívül a másodedzőnek más a viszonya a játékosokkal, mint a vezetőedzőnek, ő pedig ezt kihasználva olyan tippeket adott a srácoknak, amivel egyénileg is javulni tudtak, mint hogy máshogy helyezkedjenek, vagy épp mikor passzolják vagy ne passzolják el a korongot. Elsősorban az edzők azok, akik együtt lélegeznek a csapattal, a menedzsment a vezetőedzővel tartja a kapcsolatot, ő az elsődleges információforrás. Természetesen beszélgetek a játékosokkal is, amennyiben szükséges, de Hannu Järvenpää-vel vagyunk napi kapcsolatban, minden reggel és a mérkőzések után is beszélünk arról, hogy mi hogyan sikerült és miért.

A felmerülő kérdésekre adott reakció is csapatmunka, szinte mindent megbeszélünk, de azzal kapcsolatban, hogy az öltözőben és a pályán mi történjen, a vezetőedző kezében van a karmesteri pálca. Vannak azonban olyan témák, amit ezzel kapcsolatban is megbeszélünk, például Kóger Dániel sérülése után közös döntés volt az, hogy Hári János legyen a csapatkapitány. A javaslat itt is az edzői stábtól érkezett, és végül be is bizonyosodott, hogy jó döntés született. Mi kívülről látjuk az egészet, vannak olyan nézőpontok, amiket esetlegesen belülről más nem vesz észre, így Järvenpää mester is egyeztet velünk akkor, ha valamit máshogy szeretne, esetleg más hangvételű dolgot tervez az öltözőben, vagy éppen milyen beszédre készül. Emellett vannak olyan esetek, lehetnek olyan periódusok, amikor szükség van arra, hogy más is megszólaljon az öltözőben, mint az, akit a játékosok nap mint nap hallanak. Ez az edzői stábbal egyeztetett módon zajlik, hiszen egy a célunk, egy a missziónk, és ez is a csapatmunka része.