Ifj. Ocskay Gábor: Ma már motivál, ha Ocskay-ligáznak

- A menyasszonyom egyelőre a fővárosban dolgozik, én pedig sehogy sem tudok elszakadni Székesfehérvárról, úgyhogy kénytelen vagyok utazni – mondja nevetve, amikor az autópályán telefonon utolérjük.
- Azért a szűkebb családra jut elég idő?
- Ugyan már hét éve elszakadtam otthonról, úgy érzem, nagyon jót tett nekem a váltás, éppen idejében költöztem el otthonról. Persze, semmi gondom nem volt az otthoni fészekben sem, de szerintem ez így van rendjén: egyszer kiröpülnek a gyerekek. Sokat, nagyon sokat kaptam a szüleimtől, és szerencsére most is tudunk találkozni eleget.
- Édesapáddal, aki az Alba Volán szakosztály-igazgatója, mindenképpen… Hogy dolgoztad fel, hogy ezt az apa-fiú kapcsolatot a pályafutásod során?
- A nevem összeforrt a klubbal, édesapám ráadásul tíztől tizenhét éves koromig az edzőm is volt, ám ennek éppenséggel nem sok hasznát éreztem akkoriban. Viszont később egyre komolyabb eredmények jöttek, s már átláttam az egésznek az értelmét. 1977 óta van Székesfehérváron jégkorong, s egyenes út vezetett ahhoz, hogy én is hokis legyek és a jégen kössek ki. Immár 30 éve - két éves koromban - hogy Fehérvárra költöztünk, s először egy kétélű csúszkával tettek a jégre. S amíg édesapám 8-10-12 éves gyerekekkel kezdett el foglalkozni, én mindig nagy balhét csaptam, ha egy vasárnap reggel hat órakor kezdődő edzésen nem vitt magával, mert mondjuk nyolcig aludtam. Ami pedig az Ocskay nevet illeti: talán sokan meglepődnek, de hatalmas teher volt azzal edzeni és pályára lépni, hogy apu sportvezető. Én sohasem kaptam dicséretet tőle, sohasem tudtam, hogy jól vagy rosszul csináltam valamit, mert nem kaptam tőle elismerést. Aztán húsz évesen éppen ezt köszöntem meg neki a már említett komoly eredmények miatt.
- Arra azért sokan kíváncsiak lennének, hogy zajlik mondjuk nálatok egy vasárnapi ebéd? Csak a hoki a téma?
- Egy idő után egyre kellemetlenebbé vált, hogy másról sem tudok beszélni, csak a jégkorongról. A családunknak azért nem idegen közeg a sport világa, mert édesanyám úszott, édesapám sportmúltját talán nem kell bemutatni, egy súlyos sérülés vetett véget a pályafutásának, a húgom az NB I-ben kosarazott, ahogy a menyasszonyom is kosárlabdázott. Annak viszont örülök, hogy vannak ilyen családi összejövetelek, mert a rokonok könnyes szemmel mondták: mennyire büszkék az Ocskay névre. Előfordult, hogy a nagybátyáimnak gratuláltak a feljutás után…
- Vannak viszont olyanok is, akik még mindig Ocskay-ligáznak…
- Ez ma már motivál. Valahol persze szomorú, hogy egyes emberek leragadnak ezen a szinten, s néha az embernek fáj a pletyka és a sárdobálás, viszont ők jó magyar szokás szerint nem az elvégzett munkánkat nézik, hanem a sikereinkre irigyek. 33 évesen azonban be kell látnom, hogy ez a név nem volt mindig előny… Mára azért megváltozott a helyzet.
- Mire gondolsz?
- Például a balatoni nyaralásom során sok helyen nem engedtek fizetni, vagy nyugdíjas emberek állítottak meg könnyes szemekkel, hogy elmondják: ilyen élményt még soha senki nem szerzett nekik. Ezzel egyébként szorosan összefügg, amit Pat Cortina mondott a vb előtti esti foglalkozáson. Így fogalmazott: Úgy látja, a magyarok keveset mosolyognak, de mi most örömet okozhatunk nekik egy órára, vagy akár egész életükre. Ez bennem megmozdított valamit, s csak annyit válaszoltam: átugrom a palánkot és játsszunk most, fejjel nekimegyek bárkinek!
- Jövőre Svájcban, az A csoportos vb-n is?
- Persze, természetesen.
- Mekkora esélyt adsz a csapatnak a bentmaradásra?
- Bárhogy is alakul, szerintem ráérünk majd januártól szemezgetni az ellenfeleket. De hogy válaszoljak is a kérdésre, azt azért nézzük meg, hogy mi honnan indultunk, s a többi A csoportos válogatott milyen körülmények között készül, szerepel.
- Mi a legszembe tűnőbb különbség?
- Elég csak az ő és a mi bajnokságunkat megnézni… Azzal, hogy az Alba Volán az EBEL-ben szerepel, már más a helyzet, de látni kell, hogy minden csapatban egyre több a légiós, s egyre több, még az osztrákoknál is a külföldi szakember. Ez a járható út, mert itthon azért nem vagyunk eleresztve jó edzőkből. A jobbtól sohasem szégyen tanulni. Magyarországgal szemben például Szlovéniát hozzák fel példaként, hogy náluk talán még a fedett csarnok is kevesebb, a lakosság összlétszáma is kisebb hozzánk képest, mégis előrébb tartanak. Csakhogy azt elfelejtik hozzátenni, hogy ott állami szinten mennyi pénzt nyomtak, nyomnak a jégkorongba.
- Veled kapcsolatban sajnos kihagyhatatlan kérdés – pláne Kolonics György halála után -, hogy miként bírod a terhelést, rendben van-e a szíved? Egyáltalán: nincs benned félelem?
- Szerencsére nem jön elő ez az ingerület vezetési rendellenesség. Egy kisebb műtétem volt, s bár három havonta még mindig ellenőrzésekre járok, az orvos azt mondta, hogy ezzel a szívvel 150 évig is elélek. Nem lep meg egyébként, hogy most is sokat foglalkozik a média ezzel a témával, mert egy sportoló mindig előtérben van, s csak Magyarországon hatvan ember hal meg naponta hirtelen szívhalálban. Mi meg ráadásul extra módon terheljük a szívünket, de én sem vagyok hülye: ha megállapítják, hogy 50-50 százalék esélyem van erre, akkor azonnal abbahagyom a sportolást. De szerencsére ilyenről szó sincs, gőzerővel készülhetek Svájcra…

Andics Gábor
Sport extra